MKE

Lángoló nyár, tikkasztó hőség,
A csendes portán Tisza az őrség.
Hűs árnyékban pihen, csak a nyelve látszik,
"Bezzeg a Kavics még most is vígan játszik!"

"Játszik hát, hisz teste-lelke gyerek,
Alig múlt fél éve, hogy megszülte a Berek!"
Így hívják az anyját, ő is mudi - cifra,
Ily' fényes, foltos bunda a mai napig ritka!

Tisza busa fejét most lehajtja a porba,
Szeme előtt emlékek bukkannak fel sorba:
Hancúrozik, bírkózik - testvérei rajta,
Akkora a móka - majd szétdűl a pajta!

Most meg már nagyobb - egy idegen nyúl érte,
Akit ma úgy szeret, hogy meghalna érte!
Elrepült az idő, a vidám kölyök évek,
Fagyos telek jöttek, mikor csupa harc az élet!

Eszébe jut -s megborzong- az első nagy farkas,
Szemtől - szemben látta csak - mily' erős, hatalmas!
Biztosan alulmarad, ha nem védi a bunda,
Pedig hogy verekedett...! Hej, ha most úgy tudna!

Jött aztán a többi - bár megszokni nem lehet,
A múló emlékezet sok mindent elfeled...
Kilenc ordast ölt meg - agyar-agyar ellen,
Szolgálják -ha van ilyen- odafennt a mennyben!

Fekszik csak mozdulatlan, sóhajt néha egyet,
Figyeli Kavicsot, ki pillangókat kerget.
Szökell, kapkod - lelapul ugrik!
"Ilyen melegben mér' nem inkább nyugszik?!"

Ezt a huncut csikót, még nézni is teher,
Elfordul - "Játszál csak, elég nagy a telek!"
Nem kell bíztatni: odanézz, hogy szalad!
"Amíg én bólintok, nem kéne hogy zavarj..!"

Gyorsan elalszik, hallom ahogy szuszog,
Nem zavarja semmi, se egy légy, se szúnyog....
Eközben Kavics nagy vidáman játszik,
Mögötte a porta éppenhogy csak látszik....

Orra most a fűben, mennyi szag, illat!
Izgalmában remeg, egy percre sem tikkad!
Minden érdekli - oly' nagy a világ!
Legújabb zsákmánya: -képzeld el- egy virág!

Megrágja - fintorog: "Ennek keserü a nedve!"
Kiköpi s tovanyargal - nem csillapszik kedve!
Hirtelen megtorpan, néma csenben fülel,
"Valami van előttem itt a magas fűben!"

Óvatosan lépked, szimatol szüntelen,
"Akárki vagy, előlem, nem bújhatsz el büntelen!"
Lopakodva közelít ez a "komoly, nagy vadász",
Főállású pásztor - erdőn - mezőn nyargalász!

"Becserkészlek meglásd, már csak pár lépés...!"
Kirobban a vadnyúl, száguld mint a szélvész!
Kavics sem tétova - úgy lohol utána,
Szinte már repül - könnyed a futása!

Cikázik a tapsifüles - talán így megússza,
Azonban a kiskutyát lerázni nem tudja!
Balra fordul, jobbra fordul, métereset szökken,
Köztük a távolság mégsem nő - csak csökken!

Kavics előtt megjelenik -akár egy emlék-
Úgy űzi a vadat, mint az ősök tették!
Farkassá változik, megszűnik a világ,
"Hiába menekülsz - elkapom a gigád!"

Eléri a zsákmányt - egy utolsó nagy ugrás,
A vadnyulat leteríti ez a cifra bundás!
Felbuknak, gurulnak - ennyi volt a léte,
Egy utolsó roppantás és ezennel vége!

Zihál Kavics erősen, reszket a lába,
Kimerült a hajszában, a tanyát nem is látja.
Egy vadrózsa bokor zöldell nem messze,
"Kipihenem magam az árnyékában fekve..."

Fogja a nyulat, cipeli nagy bőszen,
"Hogy bámul majd Tisza, az a vén őrszem!"
Nehéz a tapsifüles, a végén már csak húzza,
Magas a fű is, mint a szárbaszökkent búza!

Kellemes rejtek a csipkebokor árnya,
A nyári nap tűze sem járhatja által!
Kavics a zsákmányra mérhetetlen büszke,
"Látod-e nyuszkó, nem vagy elég fürge!"

Csillapszik a vére, légzése lassul,
Valahol a távolban bágyadt harang kondul...
Csak az aprónép: a bogarak zsongnak,
A virágos réten soha el nem fogynak!

A monoton zenétől elnehezül szeme,
Lábán -mint párnán- puhán nyugszik feje....
Utoljára körülnéz a zöldellő, szép tájon,
Néhány pillanat és elnyomja az álom....

A tanyán magas diófa, koronája árnya,
Fekhelyül szolgál a vén Tiszának.
Elnyúlva pihen, most bágyadtan felnéz,
"Nem gondoltam, Kavics, hogy ennyire elmész...!"

"Ha kószál - hát kószál....!" - dörmögi magának,
"Foglalkozzon mindenki a saját bajával...!"
Sóhajt egy nagyot, oldalára borul,
Gazdája reggel a vásárba vonult...

...Ráhagyta a portát: "Őrizzed vén betyár,
Sok gazember van, ki mindenhova bejár...!"
Megpaskolta ezután az öreg szolga fejét,
A pajkos Kavics majd megette kezét!

"Te meg csak játszá', huncfut cifra csikó,
Hazagyüvök hozzád, de nem tudom, hogy mikó' ..."
Fogta a gyeplőt, felült a bakra,
Amire -ünnep lévén- párna is volt rakva.

Nem aggik hát Tisza, nem indul megnézni,
Merre mászkál Kavics - hisz a dolgát végzi:
"Én őrzöm a házat míg játszik a kis kajla,
Világos nappal, csak nem kerül bajba...!"

-------------------------------------------------------------

A vadrózsa tövében szundikál a kölyök,
Lábával kapálózik, hozzá halkan nyüszög.
Álmában teszi - jó mélyen aluszik,
Vágtázik újra - üldözi a nyuszit!

Hirtelen furcsa szag csapja meg orrát,
Felriadva az álomból maga előtt mit lát!?
Borzasztó nagy szürke test tornyosul fölébe,
Ijedtében azt sem tudja: alszik-e vagy fölébredt!?

Nem álom bizony - valós e rettenet,
A nyulat szaglássza, amit ő kergetett.
Mozdulni nem mer, csak lelapítja fejét,
"Farkasszörny lehet, kikről Tisza mesélt....!"

Az óriás ránéz - mily' félelmes szemek!
"A komondor bárcsak itt lenne most velem!"
Egyedül van azonban szemben a vaddal,
Mint maroknyi csapat - többezres haddal!

"Sátánnak hívnak..." - szólal meg a rémség,
"...a nyúlszagra jöttem, hajtott az éhség.
Kutyafarkas vagyok, a vadon kóbor fia,
Zsákmányod az enyém, nem érdekel ki vagy!"

"Kotródj el kölyök, veled semmi dolgom!
....de nehogy azt hidd, hogy többször elmondom....!"
Kivillantja agyarát - Te jóságos isten!
Ekkora szemfoga még Tiszának sincsen!!!

Hogy mi ütött Kavicsba - a fene se' érti,
Az elejtett nyulat ennyire félti?!
Nemhogy iszkolna: odakap s vissza!
A csikasz orrán vérző sebet nyitva!

Éles a fájdalom - felüvölt az ordas,
Tán jobb lesz, Kavics, ha kereket oldasz!
Iszonyatos haragra gerjed a farkas,
Menekül már Kavics, szökell, mint a szarvas!

Nemrég még vadász volt - büszke a zsákmányra,
Most meg már üldözött - a félelem átjárja!
Nem csoda, hogy retteg - Sátán mindkét szeme,
Oly' kegyetlen izzik - ölni lehet vele!

Száguld a kiskutya lélekszakadva,
A rémisztő halált kell, hogy lehagyja!
Gyűlölettől habzik a farkaskorcs szája,
Közelebb ér egyre, a pillanatot várja...!

--------------------------------------------------------

Síri csend a portán, Tisza mégis talpon,
Nyugtalan a kölyök miatt: "Többet már nem alszom..."
Fel s alá mászkál, maga elé morog,
"Érzem, hogy Kavics nagy veszélyben forog...!"

--------------------------------------------------------

Nagy a veszély bizony, Sátán névre hallgat,
Ki hosszú lábain könnyedén nyargal!
Élvezi a hajszát, már látja a végét,
Lüktető orra táplálja a mérgét!

Pedig közel már a tanya, itt a vizesárok,
"Hogy meghallja Tisza - hangosat kiáltok!"
Gondolja a kölyök - harsányat vakkant,
Támadója állkapcsa a combjára csattant!

--------------------------------------------------------

Felkapja borzas fejét a szigorú öreg,
Egy pillanatig néma csendben, feszülten fülel.
Megindul aztán, ahogy éltes kora hagyja,
Főleg mikor kis barátja nyüszítését hallja!

--------------------------------------------------------

"Hiba volt megharapnod...!" - vicsorogja Sátán,
Megadólag fekszik Kavics -reszketve- a hátán.
"Nem nézem, hogy csikó vagy - én halálra marlak!
Hadd lepjék el tetemed a fekete varjak!"

Gonosz szeme vérben forog, borzolja a szőrét,
Hát senki nincs ki megóvná a kiskutya bőrét?!
Minden remény veszni látszik, célba veszi torkát,
Háta megett -magasról- hangzik fel a morgás!

Az árok mellett elmúlt idők reánkmaradt csonkja,
Várnak volt egykoron dicső, magas tornya.
Ma már csak egy kőhalom, két méter sincsen,
Ezen áll az öreg Tisza, mint fehér hajú isten!

Földig érő gyapja alatt feszülnek az izmok,
Éjfekete szemében sötét harag csillog!
Mint villámot kísérő félelmetes dörgés,
Úgy tör fel belőle a felbőszült hörgés!

Áll a sziklán mozdulatlan - fenyegető réme,
Felrémlik előttem régi korok képe:
Kővárnak ormán végvári vitézek,
A rettentő túlerővel farkasszemet néznek!

Sátán a kölyköt faképnél hagyja,
"Vele még ráérek - jöjjön most a nagyja!"
Agyara villog, hátán meredezik szőre,
Tisza egy ugrással ott terem előtte!

Méregetik egymást - két pompás állat!
Melyik lesz az vajon, ki először támad?
Lassan köröznek - vérfagyasztó látvány,
Villámként ront Tiszára a kegyetlen Sátán!

Kétlábra állnak, úgy tépik egymást,
Mindkét küzdő halálosan elszánt!
Fehér fogaik fájó sebet szabnak,
Kegyelmet nem kérnek de nem is adnak!

Tisza bár erős - ereje fogytán,
Ha támad is - egyre inkább tompán.
A küzdelem tüze belülről fűti,
De minden pillanat egy órának tűnik!

A dús, nemez-bunda páncélként védi,
A veszett csikasz szüntelenül tépi!
Nem tudja kivédeni, hogy egyre belé marjon,
Az ordas szemfoga rést talál a pajzson...

Vérszemet kap ettől a kegyetlen gyilkos,
"Megdöglesz kutya! Ez most már biztos..."
Mindenütt vörös a komondor szőre,
Pirosra színezi kiserkenő vére...

Acsarkodik, hörög, érzi a vesztét,
Rengeteg seb fájdítja elgyötört testét...
A győzelemre esély szikrányi sincsen,
"Utolsó harcom ez - így rendelte isten!"

Kavics a csatát elbújva nézi,
Öreg barátját igencsak félti!
A vén borzas bizony már lassú,
Még megöli őt a farkas-kutya fattyú!

Foga legtöbbször csak a levegőt éri,
Keserves harcát fájdalmas nézni...
Utolsó erejével tesz még néhány próbát:
"Megnehezítem azért a farkaskorcs dolgát!"

Bezzeg a csikasz alig-alig fárad,
Izzó szeméből mély gyülölet árad!
Fiatal a teste, minden izma feszül,
"A küzdelem végén én maradok felül!"

Rettegve nézi Kavics a harcot,
A csatazaj mellett új hangot is hallott:
Zörög a kocsi - megjött a gazda!!!
Rohanni kéne, szólni, hogy baj van!

Menne ő rögvest, de alig áll a lábán,
Mély a harapás - nem éppen szép látvány!
Eltart egy darabig, míg a kerítéshez elér,
Drága most minden perc - az idő nagyon kevés!

-----------------------------------------------------------

Hazaérvén a csordás meglepetten látja,
A kapuban nemhogy kettő - egy kutya se várja!
Rosszat sejt egyből, itt valami történt,
"Tisza nem csavarog, nem kószál el önként!"

Feláll a szekéren, messzire bámul,
"Mintha ott lennének, egészen hátul..."
Fogja a kantárt - kerítésre dobja,
Kérges markában vaskos gulyás botja...

Leugrik a bakról, feltépi az ajtót,
Foszlányokat hall már a távoli zajból!
"Verekszik a Tisza..." - iszonyatos morgás,
Szorítja a botot, siet már a csordás!

Tolvajra gyanakszik: "Sok a cigány, hamis...!"
Félúton járhat, mikor megérkezik Kavics.
Erősen sántít, csupa vér a combja,
"Nem ember tette..." -csak úgy magának mondja.

"Meggyógyítlak ne félj....ki bántott téged?!
Hallod-e vén Tisza?! Öld ahol éred!!!"
Most aztán szaporázza, csak úgy viszi a lába!
Odaérve lecövekel a hadszínteret látva:

Merő vér a komondor - az ő kedves kutyája!
Több, mint tíz éve hűséges barátja!
Árok alján fekszik, szivárog a véri,
Valami rettenet acsarkodva tépi!

Olyan, mint egy farkas, de fehér a melle,
Furcsa a szőre is - hullám van benne!
"Kuvasz az anyja, a faluszéli Hattyú!
Farkaskorcs ez! Ismerlek fattyú!!!"

"A jószágot rabolja, nappal is támad,
Pusztítja a kutyát, leölt már párat!"
Fogja a botot, mint alkalmi fegyvert,
Sátánon látta: "Ez nem féli az embert...!"

---------------------------------------------------------------

Tisza már feladta, mintha nem is élne,
Egyet kíván csak: legyen hamar vége...
Ördögként tombolhat a veszett csikasz,
"Nekem már nem fáj - a véremből ihatsz...!"

Megérinti lelkét az elmúlás szele,
Erőszakos halál? Nem törődik vele!
A ködös árnyvilágból még annyit észlel,
Megjött a gazda - hát minden rendben lészen!

Ő majd megmutatja, elűzi a vadat,
Faragott botjával győzelmet arat!
Szeretné üdvözölni, megnyalni a kezét,
De megemelni sem tudja, véres, kócos, fejét...

--------------------------------------------------------------

Eközben a csordás lesújtani készül,
"Ha ez megtalál - busa fejed szétdűl!"
Kitér a csikasz, oldalra ugrik,
Vesztére az öreg az árokba csúszik!

Tisza mellé gurul, a hátára esve,
Könnyü préda lesz így az öregember teste!
Erős somfabotját nyaka elé kapja,
Épp időben teszi - a farkas már rajta!

Ráfog erősen, keményen rázza,
Szanaszét fröcsög, habzó, büdös nyála!
Mit tehet a csordás - markolja, hogy tudja!
Fehérlik a szorítástól valamennyi ujja!

Bár a fogak nem érik el arcát,
Ne feledjük az ordas késéles karmát!
Bőrébe fúródik, véresre szántja,
Mintha a halált lehelné szája...

Kavics is látja, fene nagy baj van!
Félelmét legyőzve beszáll a harcba!
Megcsípi a csikasznak bozontos farkát,
Szidja is az egyből, minden kutyák anyját!

Felüvölt fájdalmában, visszakap nyomban,
Lassú a kölyök, hisz sérült a combja!
Megfogja, megrázza, messzire dobja,
Kis feje a kősziklán hangosan koppan!

Lepottyan a fűbe, eszméletét veszti,
A farkas a harcot új erővel kezdi!
Nem volt több az egész, csak egy pillanat,
Az öreg felkelni nem tudott ezalatt!

Térdel éppen mikor ráront a Sátán,
Feldönti könnyen, nem áll meg a lábán!
A botot is elejti - "Na, most vagyok nagy bajba...!"
A farkas szájába puszta kezét rakja!

Hatalmas fájdalom - tépik a húsát!
Kétségbeesett sikoly hagyja el a torkát...
Néhány másodperc és győzni fog a farkas,
Ennyit mond csak halkan: "Uram irgalmazz!"

----------------------------------------------------------------

Tisza ködös tekintettel a halált várja,
Nézi ugyan a nagy csatát, de már nem látja...
Elmúlna csendben - egy angyal fölé hajol,
Amikor a sikoly velejéig hatol!

A jajkiáltást halva szíve nagyot dobban,
Ernyedt izmaiba vére csak úgy robban!
Rettenetest mordul, mint kitörni kész vulkán,
Ember ilyet nem halott a végtelen nagy pusztán!

Elmarja a kutyafarkast nyakánál fogva,
Mi történik vele, Sátán fel sem fogja!
Holtából támadt fel a legyőzött ellen?!
Földhözvágja Tisza - hatalmasat nyekken!

Satuként szorítja, oly' keményen fogja,
A farkas bőre alatt ropog a sok borda!
Szörnyü szemfogai mélyen belé marnak,
A csikasz el sem hiszi, hogy ily' fájdalmak vannak!

Megszoknia nem kell - nem lesz rá módja,
A haláltól e Földön, nincsen ki megóvja!
Félmázsás súlyát a komondor úgy rágja,
Ennek az erőnek a környéken nincs párja!

Roppant állkapcsok szorongatják torkát,
Néhány pillanat és bevégzi a sorsát...
Az öreg bajnok egy végső nagyot szorít,
A legyőzött ordas már a túlvilágon vonyít!

Kiköpi a csikaszt, mint lerágott csontot,
A gazdájára nézett aztán összeomlott...
"Megtettem, mi tőlem tellett..." -ezt mondta a szeme,
Öreg szíve szeretettel csordultig volt tele...!

Ezután csak sötétség, nem fáj már semmi,
Jó ez a lebegés, mikor nincs mit tenni...
Nem érnek már hozzá a hangok, a fények,
Elmúlik lassan - hát ennyi volt az élet...(?)

Búbos kemencéből finom meleg árad,
Tompa lámpafénynél szorongó bánat...
Asztalnál a csordás bepólyált kézzel,
Hallgatagon ül maga elé nézve...

Három napja történt, mint rettenetes álom,
Mindenki tudja már az alföldi tájon...
Gyerekeknek mesélik, ha eljön az este,
Szájról-szájra jár Tisza dicső tette!

Megölte a farkast - tán megnyugszik a porban....
Ő volt a legnagyobb - tizedik a sorban!
Sóhajt az öreg, érzi még a kezét,
"Bárcsak a Tisza kinyitná a szemét!"

A konyhában pihen - ügyes ez a doktor!
"Meggyógyul, Jóska - biztosra mondom!"
Jólesett bizony az idős barát szava,
Javulásnak eddig mégsincs semmi nyoma...

Fekszik az öreg vitéz, alig-alig szuszog,
Odakinnt az éjben fülesbagoly huhog...
Kinéz az gazda - "Hol vagy, éjszaka árnya?"
Sötét az ablak, csak önmagát látja...

Nézi fehér haját, az ezernyi ráncot,
Mit a múló idő vasekéje szántott...
Aztán egy pisszenés a néma esti csendben:
Felnéz Tisza, s halkan vakkant egyet!

Felugrik a csordás, bús arca felragyog,
Mint odakünn az égen a messzi csillagok!
Odasiet hozzá könnybe lábadt szemmel,
"Aszittem' vén betyár, végleg elhagysz engem....!"

Letérdel elé, magához vonja,
Két karját szorosan nyaka köré fonja.
Kavics is ugat, kaparja az ajtót,
"Gyere be te is, üdvözöld az alvót...!"

Beviharzik a kölyök, örömében ugrál,
Mivel farka nincsen, mindenével csóvál!
Lehasalva Tisza elé, játékra hívja,
Az orrát nyaldossa, ahogyan csak bírja!

Mekkora boldogság - betölti a konyhát!
Igaz történet - legalábbis mondják...
A végére már csak egy apró kérdés maradt:
Mi lett a vadnyúllal, a csipkebokor alatt? ;o))))


-------------------------VÉGE----------------------------

 

VISSZA