Sokan abban a téves hitben élnek, hogy a kutya, - a tanyai komondor, - magával hozza a világra az ugatás meg a harapás művészetét. Pedig ez tévedés. Mert nagy sora van annak, míg a tanyai kutya levizsgázik harapásból és megtanul ugatni szívből és igazán...

Nálunk kivénhedt béresgazda öreg Szuhay, - van‑e, ki e nevet nem ismeri? - rangban legelső, úgynevezett „igazlátó”, tárcája körébe tartozott, a nagyreményű ifjú négylábú növendékeket - megveszíteni. Amit ő bölcs körültekintéssel, - „sine ira et studio”, - hajtott végre.

Hatan valának ebeink; valamennyien az előkelő fehér komondorok almáról vetve; és minden évben feláldoztak belőlük néhányat, hogy nekem meg az öcséimnek cipő készüljön a bőrükből.

Mi aztán, hogy köteles hálánkat a néhai őrszemek iránt némileg lerójuk, nem a nevünkön szólítgattuk egymást, hanem annak az egykori kutyának a nevén, amelyiknek finom bőréből a cipő, éppen a lábunkon volt. Például: - „Gyere „Bolhás” öcsém, „Mocskos” bátyánk szarka­fészket talált a szilvásban!”

Az ebek menage‑mayerje szintén Szuhay volt. Maga az öreg. Ami azt jelenti, hogy az ő vállaira nehezedett, a kiskőrösi őszi országos vásárról, a kutyák részére két kivénhedt gebét hazahozni. A fogatlan kehes csikóknak öt pengő forint volt a készpénzben kifejezett egyen­ér­téke, - de bőr nélkül: mert a bőr, mint fentartott tulajdon, visszaszállott a tátos elfecsérlőjére...

A lovakat aztán lekókányolták és megnyúzták, tetemüket meg felkoncolva, egyiket az ólaknál, vermeknél, másikat meg a tanya bejáratával szemben, - tehát a két legexponáltabb helyen, - felaggatták egy‑egy ágbogas oszlopra. Ez a két őrtorony lett aztán, a kutyák mérhetetlen dühének legveszettebb fixpontja, melyre őrjöngve vigyáztak, mert erről kaptak, - de csak heten­ként kétszer, - kosztot, - éhomra...

Mert egyébként magukról gondoskodtak. Különösen nyáron. Mindegyik a maga szakállára vadászott, halászott, bogarászott. Nyulat, ürgét, egeret fogott. Tyúkot, tojást lopott. Papucsot, cipőt, csizmát csent. Gyönge kukoricát, szőlőt kosztolt. Felfaltak egyszer egy öreg cigány­asszonyt is, de azért szörnyen kikaptak, egyénenként és szekérlőccsel s a dolog titokban maradt... Bárányt és kismalacot is loptak, de mindig tapintatosan, - csak a szomszédoktól...

*

Kapta Szuhay a szóbeli parancsot: - Cipő kell; két kutya megnyúzandó. Leginkább az a kettő amelyeknek a pofája állandóan tele van véres nyúlszőrrel...

Megtörtént. És már most előállott az az eset ami ennek a mesének a tárgya tulajdonképp: - Utánpótlás a megcsökkent kutyaállományban.

Két pályázó volt. Két kilenc hónapos anyányi komondor‑kölyök. Nem tudtak még se ugatni, se harapni. Elfojtott düh, ravaszság, bizalmatlanság, nem ékteleníté még szőrös keblöket.

Mert a tapasztalatlan kutyakölyök is olyan, mint a gyerek: Mindenki becézi, simogatja, vakar­gatja, csettint, füttyent, enni ad neki s ettől bizalmas gyanútlan, kedveskedő lesz s csak akkor vakkant egyet, - játékból vagy meghökkenésből - ha macskával vagy sündisznóval jön össze.

Szóval az ilyen kölyök még semmire se való; azt meg kell előbb, - veszíteni...

*

A megveszítésnek nagy sora van s a kutyakölyket a következőleg képesíti.

Kijönnek az üstfoldozó cigányok a tanyára. A Zsiga, meg a fekete fia:

- Van‑e valami munka? - tudakolja a Zsiga.

- Hát van, - mondja öreg Szuhay. - Két kutyát megveszíteni. - Azzal ballag is már a konyhába, nagy darab kenyeret szel s jön vele kifele...

- Bujjatok el, - parancsolja s a két kormos cigány beugrik egy disznóólba.

Öreg Szuhay meg elkezd fütyölni; de édesen, mint a madár, - oszt az ebeket néven is szólítja...

Azok innen is, onnan is, nagy sebbel‑lobbal előloholnak és nézik sóvárogva az öreg kezében a nagy darab kenyeret. De csak „par distance”. Tíz‑tizenöt lépésről tőle. Szépen lecsücsülve a hátsó részükre. És nem jönnének közelembe semennyiért se...

Nem így a két „kandidátus”, a két „nevendék’’. Ezek bolondul rászaladnak öreg Szuhayra és ugrálnak a kenyér után, amit ő magasan tart a feje fölé.

Megindul aztán lassan az üres istállóhoz; eltördeli a kenyeret s az ajtón behajítja. A két fiatal meg rohan be ész nélkül, a kenyér után, mire öreg Szuhay az ajtót - rájuk csapja...

- Jöhettek, - szólt aztán a cigányoknak - mire azok előpöndörödnek...

Most elsőbb is lehúzzák egy gereblye fésűjét, hogy csak a kétágú, villás nyele marad; aztán ezzel, meg egy érdemes, vastag nádpálcával, besurrannak az istállóba.

Az érdemes, vastag nádpálcával rettenetesen elnadrágolják a két növendéket. Hogy csak úgy kavarog, röpdös a szőr, meg a por, mint a forgószél. Ami - nem kell rajta csodálkozni, - nem megy éppen szordinóval, mert a két cigány is herreg‑berreg, ijesztésül, programmszerűleg, meg a két szigorló is ordít, sivalkodik, mintha elevenen hámoznák a bőrt róluk.

A többi kutya künn, megveszekedik a tébolyító siránkozástól és őrjöngve veti magát az istállóajtóra. Marják, kaparják, tépik, habzó szájjal, vérben forgó szemekkel, üvöltözve. Ha bejuthatnának, a két cigány szempillantás alatt cafatokra lenne tépve. De jön öreg Szuhay, ökörhajtó ostorral; s ahova odacsap, ott kinyílik a bőr. Van mit nyalni estig. Így hesegeti el őket...

Aztán benyújtja a két cigánynak az ablakon, - a birkanyíró ollót...

Mert már csak ez a csekélység van hátra; hogy a két nagyreményű levizsgázzon.

Igaz, hogy ez se bolondság. A villás gereblyenyéllel ugyanis, beszorítják elsőbb az egyiket a sarokba, a nyakánál fogva...

Ahogy az ordít!

Akkor fogják az ollót, aztán olyan kisujjnyi szeletkéket, szépen lecsipegetnek vele a füléből, farkából.

A jelölt magánkívül van. Nem annyira a fájdalomtól, mint az eszeveszett ijedtségtől...

Mikor ez is megvan, akkor fogja a Zsiga és úgy kivágja az udvar közepére, hogy nagyot nyekkenve, hatot bukfencel.

De föl is pattanik azonnal, mint a rugó és vágódik őrjöngő üvöltéssel, mint a zivatar, a kazlak közé...

Vizsga után következik öreg Szuhay: kenyeret szel, két igen nagy darabot, és megy a kazlak közé, - beteglátogatóba...

Megkeresi a vinnyogó, síránkozó ebeket és óbégatva símogatja őket:

- Ó, ó, ezek a büdös cigányok mit nem műveltek az én drága, kedves kutyáimmal... Ó, ó...

A kutya érzi, hogy sajnálják. Vinnyog, kesereg, valósággal sír, ri. És nyaldossa Szuhay kezeit... Az meg odaadja a kenyeret, aminek a felavatott nyöszörögve esik neki...

*

Így avat Szuhay, az öreg. És ezek az ebek konyhába, szobába, kamrába, istállóba, - szóval olyan helyiségbe, amelyen ajtó is van, - nincs az a kincs, hogy bemenjenek. Mert félnek, hogy rájuk csapják az ajtót és elölről kezdődik a farsangolás...

Nem torkoskodnak. A legádázabb hidegben is a szabadban hálnak. Félnek... vigyáznak...

Senki emberfiát, még a gazdájukat se engedik magukhoz közel; - s ha idegent látnak, egy­szerűen megvesznek...

Mert úgy lehet, ennél az ismeretlen csavargónál rejtőzik az érdemes nádpálca, meg a csikorgó birkanyíró olló, amit megbocsátani, meg elfelejteni nem lehet soha!...

 

VISSZA